Körmét élezi az arcomon ez a szép mai nap. Furcsa kis fricskanap, valóságshow a javából, az a mindent elnyelő vakfekete. Olyan ez, mintha esztelen erővel zúdulna a pofon, hogy ha a finom jeleket nem veszed, hát ez aztán csak ébreszt, felráz. A színekbe vágytál? naiv regényhős! Elszánt jellemed csak ügyes kezű rajzoló műve, hittél valaha mást? rosszul tetted. Ígéretek hamis drágakövein sírdogálni, hát milyen sárból faragott királylány vagy te! Szorítod hasztalan, fested újra a kulisszákat. Mondod már rég, de valahogy nem tudod elhinni, mert mást akarsz látni, mást, értékesebbet.
S hogyne hazudnád le saját magadért a csillagokat is az égről!?
Amikor a végtelen sarkára érsz, hívogat a mélye. Ha ugrani gyáva, legalább következetes légy. Lásd be, nincs választásod. A homlokodra van írva amit megélned kell, az elől se elbújás, se mentség.
2012. május 10., csütörtök
2012. május 8., kedd
Csupa apró rezgés, üzenet. Hallod az óra monoton, állhatatlan ketyegését. Rádszámol az idő, állod. Pedig az anyag amiből gyúrva vagy, minden csak nem maradandó. Kell, hogy lelked legyen - ha rág is, harap, kitölt.
Szilaj akarattal veted hátra a fejed. Mert Te úgy vagy Te, ahogy megrajzoltad magad. Hősökből meríteni alászálltál sokszor szövegek mélyire, van alapod, van poharad, van borod, így merszed is akad. Megremegni csak a szád szélét engeded, hogy kisgyerek mód bőgj, ha senki nem lát. Értelmet csak rövid időre szabottan, de erősen kutatod. Mára már, ha szövetét téped inkább csak a szakadásmentesség-vizsgálat a célod. Jó legyen szökésre vagy bírja a súlyod, ha a szükség úgy hozza.
Napba nézel bambán és meglep, hogy hunyorogsz. Saját magadon is tudsz, vagy megtanultál már mosolyogni. Ahogy gyermekkorodban, csak most erősebben és máshogy félsz, felnőttesen.
Szóval minden változik a málló jelenben. Alig nézel félre, már múlt időben, ha nem figyelsz, folyamatos többesszámban beszélsz. Körbeguggol a csend. Halkan, egyrecsak magadban dúdolod tovább a dallamokat. Hamisan. Szépen.
A csodavárásban van valami bizsergető. Az 50-50% ígérete - vigasztalansága. Amikor elbillen az egyik serpenyő mélye, no onnan mérhetetlen az érzés tovább. Fontos.
2012. május 5., szombat
Kántálása már két napja a fejemben
Faludy György
A HALÁLTÁNC-BALLADA
Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!" ... S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
- Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakában sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?"
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."
- Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
... "Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot."
"Jövök már!" - szólt, s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
- Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél ült a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
"Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!"
- Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjjel borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "ne még, ne még",
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát" -
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
- Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted" - szólt a hang - "nem fejted"
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek."
- A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A nem megszerzett rutin nem mentesít a problémák megoldásának szükségszerűsége alól. Mondhatom, énekelhetem, akár kézen állva vagy táncolva. Mutogathatok, bűnbakot keresve vagy átkozódva, hogy még nincs elég szar? a szarnak az a legkarakteresebb tulajdonsága, hogy nincs az a nagyság amit ne lehetne még felülmúlni.
Kegyelemért jogosultak vagyunk kiáltani. Hitem szerint áldással, s nem követelt szerzett javakként számontartva.
Elengedem, mert ha tovább kell tartanom, magam zuhanok le. Annyit meg nem ér az értetlenség.
Mindenünnen a bölcsesség megszerzésének ígéretével kecsegtetnek. Azonban ha élesedik a fókusz, hát, mindent lehet erre az életállapotomra mondani csak a bölcsességet nem. Inkább tanúságosság, tapasztalatszerzés és lázas reakciók ügyeskedései.
Amikor váratlan reakcióval felel a test, akkor mosolyogva áll meg maga felett az ember. Megijedni kedvesen a környezet szokott. Gyorsan kaptam kóstolót, hogy mért nem szabad jelét is adni, ha probléma merül fel, igazából az bénít, ha kívülről visszajelzik, hogy gond van, no akkor nehezebb az okos döntés. Kisgyermekként nem volt erről igazi emlékem - pedig az akkori megjelenésekről rengeteg a tanulmány, hogy amikor anyu riadt tekintete azt üzeni, hogy gond van, onnantól tényleg gond is lesz! -, de felnőttként, kontrollálva észérvekkel megtapasztalni roppant fura volt.
Voltaképpen az is a bölcsülés első lépésének tudható be, hogy rájöttem, igazából csak magának csinálja az ember a bajt és sajnos egymagának is kell megélni, majd kikecmeregni belőle. A pánik a legrosszabb, a kapkodás meg mosolyogtató, s jól prezentálja, hogy mennyire túlélő.
Bízni kell a testben, hogy működik, ahogy az Isteni utasítás szerint meg van alkotva. Helyesen. Ha helytelenül, az ellen meg úgysem lehet mit tenni.
2012. április 30., hétfő
Az Aranyemberről hazafelé jövet a Városliget éjszakai sötétjén nyár illatú pillanatokkal gyalogoltunk. Azt beszéltük ki, hogy adott élethelyzetben az ember mennyire nem is fogja fel, hogy jól érzi magát. Akkor, ott, olyan természetes, hogy jelen van, hogy azokkal és úgy éli át a helyzetet. Csak amikor visszaemlékezik, amikor már múlttá szépül mereng vissza, hogy de jó is volt... "Okos fejével biccent, nem remél"-valósággal bandukoltunk, mímeltünk varázs-jós gömböt, hogy a jövő neszeit befogjuk. Most semmi észlelhető jel, csak lombsusogás.
Sok kérdést feszítettünk az éterbe, sorra jönnek a válaszok, s be kell látni, lassan, hogy a nemleges válaszok sem mindig rosszat jelentenek. Egyszerűen nincs ott az idejük.
Szép tavasz-nyarat, egyenlőre beérném ennyivel.
2012. április 24., kedd
Állapot van. Változás. Mert valami mindig mocorog, ha más nem kicsiklandoz az idő fordulatot. Újabb magamat adó majd megadó élveboncolás után marad a sistergő levegőkifújás meg a velejáró vállvonogatás, hogy nem az én dolgom, nem az én életem, nem az én görcseim. Csak hát bassza meg, érint! hallgatom napra nap, tűröm, viselem, újratöltöm századszor hanem ezredszer - az én tartalékaim is végesek, no! s ha nem látnám azokat a lázas analógiákat - amiket perszehogy csak én vizionálok bele -, hisz saját értékén mozog minden halandó, de nem győzöm rázni, hogy "ébredj a valóra"! fáradok! s ezzel együtt fárad benne a fájdalom is, meg az együtt-érzés-akarása.
Most kiállás van. Búgásstop. Őrjöngésmentesség.
Szavakon innen, tetteken túlkiáltanak fátyolos rekedt hangon károgó madarak, hogy el innen, csak innen el, messze el. Sárnehéz a lépés. Mit is csodálom, hiszen tavasz van. Elkap a könnyű de vad szél, hirtelen esik, mennydörög a semmiből alá, aztán ahogy a kedves szeszélyes áprilisom, beragyog mégis a nap réseken tereket. Nem tudok mást, értsétek már meg, mint bízni. Hinni már kevés vagyok.
2012. április 22., vasárnap
2012. április 21., szombat
Úgy szaglász körbe a halál, mindenünnen, hogy már képtelen leszek nem magamra venni, intő jelként. Nehéz negyed ez, szépíthetem, rángó arcizmokkal, ha éjszakára gyűlik fel magasba.
Ugrani nem tudok, esni még kevésbé. Marad a száraz torokkal mélységméricskélés.
Ha az ember már 3 hete tudja, hogy mit kap szülinapjára, akkor az a buli felkészülten kell, hogy induljon. Persze nem így volt. Minden az utolsó pillanatra maradt, hogy hova is megyünk és találkozzunk, ki merre. Aztán önjárók lettek az események.
Zúzos tavaszköszöntő Quimby koncerten jártunk! De kellett, mert nagyon jól sikerült. A félelemek, miszerint így 30+-osan már veszélyes egy hétközi koncertet bevállalni, kicsit hozták is az igazolásukat, de a hangulat azért alaposan kárpótolt a másnap dörgedelmeiért. Furcsa kis csapattá fejlődtünk - akár még hangzatosan azt is állíthatnám, hogy ígéretessé.
Köszönet az ajándékért, az estéért, a Srácoknak és a meglepetést szervezőknek.
Most már csak vasárnapig kell kihúznom - aztán kezdődhetnek a Keresztes-hadjáratok, talán nem is olyan vészes csatákkal, fordulatokkal, változásokkal, mint amit belemisztifikálok.
2012. április 18., szerda
Olyan apróságokon múlnak, szakadós cérnaszálakon érzések. Engem meg egyre csak hámpál a meggyőződés, hogy az angyalok is vacognak néha, elvétve. Megrezzenek vagy összekuporodom, vagy csak akarattal nem gondolok bele/rá/át.
2012. április 14., szombat
Amikor töprengek a változtatás lehetőségein, valahogy mindig kívülről, a környezetemen akarok változtatni először. A külső, az egyszerűbb és gyorsabb sikert ígérő látványos megoldásokkal kecsegtető. Cserék tömkelege pereg le egy másodperc alatt, átvillan, szelektál. De ez öncsalás. A változás az igazán akart, belül kell, hogy végbemenjen. Gyújtó- és egyben végpontja magam vagyok. Így nézve szemtelenül nehéz. Senkire nem mutatni, kikiáltani bűnbaknak, vagy belé vezetni a magam feszültségeit.
Nem is biztos, hogy menni fog.
Van két perced? mert nekem most valahogy sok lett. Ami van. Minden. Mintha szorgos kezek csak azon munkálnának aprólékos gonddal, hogy darabjaira morzsolják a hitem, a jövőképem a kilátásaim. Sűrű masszát mázolva minden kémlelő lyukra, istentelen jelekké operálva, kifordítva, visszájára a időt. Megtörni vágy, nem hajlítani. Vagy inkább szét, ha ellenállok. Dehát hol van már az ellen, mára már örülök ha állok. Egyre kevesebb marad az ami kedves. S élni rest, halni gyáva-magányban nézem a mögöttem elhaladt időket, hogy jéé, hát ez én vagyok, milyen szép is voltam egykor, harcosan, s hogy lettek ilyen éktelen karikák a szemeim köré, mitől ez a mélyedés a nevetőgödrökön, honnan a kezek remegése?
Megcsap a szele. Mit csap, felpofoz a vigyorgó valóság. Tudtam én, hogy más lesz, de valahogy a Krisztusi korból csak a keresztek lebegnek el előttem, meg a kínok vészjós sós cseppjei.
A szabadulást fordíthatom bármely oldalára, most nem lelem. Menekülni, ha akarnék sem tudnék, nincs más mint a tűrni-tanulás lázas hagymáza.
Eddig én voltam aki kezet nyújtott, most valahogy először érzem azt, hogy itt nem lesz jobb.
2012. április 11., szerda
Az árnyékok...
Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.
Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.
Végy ki e mélyből engemet,
fogd ki a kéjt, meritsd szemed
hálóját mélyre bennem.
1937. jún.
Boldog születésnapot Attila!
2012. április 8., vasárnap
Tényleg csak egy post erejéig
Nem vagyok egy vonulgatós típus, aláírogatós sem, inkább érzem magam egy egyszerű állampolgárnak ebben a nagy faluban, Budapesten. De a Kossuth tér rendezési terve végett József Attila szobrának elmozdítása kiverte a biztosítékot. Túl azon, hogy ugyan kinek volt zavaró ez a szobor? vagy ki volt olyan nagy tehetségű már megint aki tervezhetett úgy, hogy rombol, pusztít - ugyanis ahhoz túl sok kreativitás nem kell, hogy a meglévőt eltüntetjük!, még az sem érdekelne, hogy szobrokon mért állunk bosszút? - ennek tradíciója van ebben a városban, néha jogosan, máskor jogtalanul, de az üzengetés vitathatatlan..., s igazán az sem menti a fenti tényeket, ha csak elmozdítani akarják, mert mért? nem fejlett ennyire az építő-szépítő-városátalakító művészet, hogy benne éljen ez a sokunknak kedves, kellemes kötődések emlékét idéző alkotás?
Persze, talán, ami a legjobban zavar, az a dramaturgia! az időzítés páratlansága! Manapság a nagy nemzeti identitás építés közben pont az ezirányú figyelem vész el. Mert ha nem vette volna észre a városrendezők között senki, a MAGYAR KÖLTÉSZET NAPJA, amire olyan MAGYARkodva büszkék vagyunk minden április 11-én, pont József Attila születésnapja! Szép ajándék - olyan félreismerhetetlenül MAGYAR :(
2012. április 1., vasárnap
Újraértelmezett racionalitás
Álltam ott az ismerősök között, nevetgélve, szemlélődve, amolyan kívülről nézve. Volt bennük valami idegen, valami ismeretlen. A tömeg-mozgás hömpölygése, meg a szaladás váratlansága egymással harmóniában. Csak valahogy én nem voltam beleilleszthető. Alapvetően minden jó volt, jól sült el, öröm és hála csillogott a szemekben és mindennel elégedetten, kellemesen, fázósan, de megfutva az időt, köröket siker koronázta a március utolsó napját, de... nincs is igazán de... ha mégis, hát táguljon a látószög! Ha kívül rekedtem, nézzük újra az új fények szűréséből.
Úgy hangolnak a hirtelen változó környezeti tényezők, hogy gyanakodni itt már csak magamra lehet. Én változom, olyan fénysebességgel rokon gyorsasággal, hogy magamra sem ismerek. Vállalom! Ismételgetem. De a mormolt mantrának csak a halk zaja rokon, nem a mélye.
2012. március 25., vasárnap
Most, hogy már egy órája stabil a közérzetem s vélhetőleg túlélem az elszabadult hajnal másnapját sejlenek át a tudatomon dallamok, meg a hangulat, hogy mint "régen" találkoztunk, mentünk, kiegészültünk, énekeltünk, kicsit tomboltunk is talán, majd mosolygós fáradtan, összekarolva tökéletesnek is mondható zárszóként a Waiting for the night-tal búcsúztunk.
S bár nem először túlvártam az eseményeket, bizsergetően jó dolog volt csapatban lenni, ott, így, együtt, egymásba csimpaszkodva, örömmel.
Az este folyamán számolatlan pillanatban idéztem fel a 15 éves magam, az önazonosság butuska csodájában, vagy a maga szeretni való fényében azt, amikor visszavillan a múlt.
Nem hasonlítgatok, vagy folyton visszanézek ilyenkor! csak őszinte öröm, hogy van, hogy él az érzés, s működik.
2012. március 23., péntek
Csendélet
Rámsötétedett az este már, kitapogattam a zár ismerős mélyét, aztán bezuhantam a hétvége mámorába. Takarítottam postafiókot, szelektáltam a jelen és a múlt megfáradt gondolatait, mert remegéstelen biztos kézzel kukázom mára a talmit.
Aztán mégis ülök itt, fényforrásom a monitoré, neszeim a hűtőventilátor zaja meg az óraketyegés. Spanyol borom már csak a lároknak hagyott apró pohármélyen bújó tócsa. Leeresztett vállakkal izzik a tekintet. Mosolyt fakaszt, felháborodást gerjeszt, megadást dönt hátra, nevetést gyöngyöz.
Olyan vagyok, mint aki kicsit kívül került magán, belülről de kifelé látom magam mint életlen kamerán.
